PROMETHEUS

PROMETHEUS – Medgyesi x Gerstenkorn

„Athénban évről évre a Prométheusz oltára előtt égő tűzről gyújtották meg a fáklyá-

kat, és versenyfutásban vitték az új tüzet a szobrászok és a fazekasok műhelyeibe. És ez a jámbor szokás is azt mutatta, hogy Prométheusz, amikor ellopta a tüzet az

istenektől, senkit nem rövidített meg vele. Hiszen a tűznek az a természete, hogy

nem fogy, akárhány új lángot gyújtanak meg rajta.”

Prométheusz története a nyugati kultúra egyik meghatározó mítosza a tudás-

ról, a technikai fejlődésről és az ember önállósodásáról. A titán ellopja az istenektől

a tüzet, majd átadja azt az emberiségnek. Ez a tűz azonban nem csupán meleget

és fényt jelent: magában hordozza az alkotás, a mesterség, a technológia, valamint

a természet átalakításának lehetőségét is. A modern társadalomban a prométheu-

szi tűz az ipari termelésben, a gépekben, az elektromosságban, a digitális techno-

lógiákban és a mesterséges intelligenciában él tovább. Segítségével az ember kilép

korábbi kiszolgáltatottságából, és képessé válik arra, hogy alakítsa saját környeze-

tét, társadalmát, végső soron pedig a számára legfontosabbat: önmagát.

A mítosz már eredeti formájában is a fejlődés alapvető ellentmondását jeleníti

meg: minden új képesség és technikai vívmány magában hordozza a széthullás,

a káosz és a boldogtalanság lehetőségét. Az előrehaladással való megbirkózás ne-

hézségeiből látszik: a fejlődés prométheuszi ígérete sohasem választható el annak

árától. A természet feletti uralom vágya az ipari társadalomban az ember saját ki-

szolgáltatottságának új formáit hozta létre. A technológiai rendszerek már nem

pusztán eszközeink: környezetként vesznek körül bennünket, meghatározzák érzé-

kelésünket, kapcsolatainkat és önmagunkról alkotott képünket. A tűz, amely egykor

az ember szabadságát jelképezte, így válhat az állandó termelés, a felgyorsult fo-

gyasztás és a kimeríthetetlennek hitt fejlődés szimbólumává.

MEDGYESI Rudolf és GERSTENKORN Kelemen művei a prométheuszi örök-

ség két lehetséges olvasatát kínálják. Az egyikben a tűz az átalakulás, a személyes

tapasztalat és az érzelmi állapotok anyagba égetésének eszköze. A másikban a tűz

hiánya, illetve fenyegető lehetősége hívja fel a figyelmet az anyag sérülékenységére

és megőrzésének felelősségére. Műveik közös terében a fejlődés nem lineáris előre-

haladásként, hanem állandó mérlegelésként jelenik meg: mit nyerünk azzal, hogy

képesek vagyunk átalakítani a világot, és mit veszítünk el közben?

MEDGYESI Rudolf Prométheusz című munkája teremtette meg azt a címadó,

egyben gondolati kiindulópontot, amelyen keresztül alkotásai szorosabb kapcsolat-

ba kerülnek GERSTENKORN Kelemen szobrászati gyakorlatával. MEDGYESI kerá-

miáit sajátos, biofil vizuális világ jellemzi. Alkotásaiban a művész személyes érzelmi

tapasztalatai, testi és lelki állapotai természeti képződményekkel, organikus felüle-

tekkel és az ember által létrehozott, épített környezet motívumaival kapcsolódnak

össze. A kerámia médiumán keresztül megjelenő formák egyszerre idézhetnek fel

korallokat, fakérget, sejteket, petéket, burkokat, maszkokat vagy ismeretlen élőlé-

nyeket. Műveiben téma a természet visszahódító ereje is: az organikus struktúrák

gyakran társulnak a lakótelepi építészet sematikus formáival, a panelházak mono-

ton tömbjeivel és az ipari civilizáció melankolikus tájaival.

MEDGYESI műveiben a művész és környezete nem választható el egymástól.

A természeti és építészeti elemek összenőnek a testtel, mintha a külső világ a sze-

mélyes tapasztalat belső térképévé alakulna. A korall- vagy kéregszerű „halotti

maszkok” egy elmúlt érzelmi állapot lenyomataiként is értelmezhetők. Megőrzik

és magukba zárják annak emlékét, ami már nincs jelen. Nem dönthető el egyértel-

műen, hogy elevenen tartják, védelmezik vagy éppen eltemetik a hozzájuk kap-

csolódó tapasztalatokat.

Hasonlóan nyugtalanítóak a petékkel, sejtekkel vagy élősködő organizmusokkal

ellepett panelházak, illetve a bábként alácsüngő önalakok. Olyan világot teremtenek,

amelyben az ember egyszerre lakója, létrehozója és elszenvedője saját környezeté-

nek. Az épített struktúrák élő szervezetekként kezdenek viselkedni, miközben az em-

beri test tárggyá, burokká vagy függő helyzetben lévő maradvánnyá módosul.

MEDGYESI műveinek különös ereje abból fakad, hogy az első pillantásra ide-

gennek, fenyegetőnek vagy taszítónak tűnő formákat érzékeny és részletgazdag,

ékszerszerű, Zsolnay- kerámiát idéző esztétikummá teszi. Olyan jelenségekre irá-

nyítják rá a figyelmet, amelyekre más körülmények között talán nem tekintenénk

érdeklődéssel, szeretettel vagy gyönyörrel. A kerámia anyagszerűsége, törékenysé-

ge és égetett felülete esztétikai tapasztalattá alakítja a melankóliát, a szorongást és

az elmúlást. A tűz itt közvetlenül részt vesz a mű létrejöttében: megkeményíti, rögzíti

és tartóssá teszi azt, ami eredetileg puha, formálható és sérülékeny, javítható volt.Ahogy MEDGYESI esetében a prométheuszi tűz nemcsak a technikai fejlődés

jelképeként, hanem az anyag átalakulásának szimbólumaként is megjelenik, úgy

GERSTENKORN Kelemen művészetében az emlékezés, a kiszolgáltatottság és az

elmúlás allegóriájaként értelmezhető.Látványos, technikai-szociokulturális kapcso-

latot találunk kettőjük között a nyitóidézetben: a Prométheusz által megszerzett tűz

eljutott a fazekasok és a szobrászok műhelyébe. Kiégették vele az agyagot, megol-

vasztották és megmunkálták a fémet, szerszámokat, épületeket és gépeket hoztak

létre. A tűz körül kibontakozó mesterségek alapozták meg az ipari fejlődést, amely

egyre nagyobb mértékben rendelte az ember céljai alá a természeti környezetet.

GERSTENKORN Kelemen művészeti gyakorlata nem a természet meghódítá-

sára, hanem a hozzá való közeledésre és a vele kialakítható együttműködésre épül.

Különleges érzékenységgel fordul a fa anyagához – munkáiban nem uralma alá kí-

vánja hajtani a természetet, ahogy Prométheusz sem azért vitte el az emberiségnek

a tüzet, hogy azzal korlátozza azt. Műveivel a természet részévé próbál válni, mi-

közben egyfajta anyagi és emlékezeti archívumot hoz létre. A korhadó fa felületei-

nek, évgyűrűinek, repedéseinek és textúráinak megőrzése, illetve öntvények

formájában történő rögzítése az erdő emlékezetének meghosszabbításaként értel-

mezhető, egyfajta archívum. Gesztusa nem az eltulajdonítás, hanem a megőrzés

szándékából fakad: hozzáadni kíván a természet történetéhez anélkül, hogy eltöröl-

né vagy elfedné annak eredeti nyomait. A tűzzel esetében úgy találkozunk – íme a

gondolat, ami megvilágít, felfed.

A fa ebben az összefüggésben nem passzív nyersanyag. Individuum, melynek

évgyűrűi az idő múlását, sérülései a környezeti változásokat, korhadása pedig az

élet és az elmúlás körforgását teszik láthatóvá. GERSTENKORN faragott munkái

ezért a természet előtti tiszteletadásként is értelmezhetők. A művész nem tökélete-

síteni akarja a fa formáját, hanem figyelmes beavatkozásokkal teszi érzékelhetővé

annak saját szerkezetét, történetét és belső rendjét. Munkásságában a lassú, szinte

meditatív megmunkálás kerül előtérbe. A faragás az ipari termelés gyorsaságával

szemben az időigényes figyelem gyakorlatává válik. A művek stabilitást, önállósá-

got és csendes jelenlétet sugároznak, miközben emlékeztetnek arra, hogy az anyag

nem csupán az emberi alkotás eszköze, hanem saját idővel, tulajdonságokkal és

ellenállással rendelkező létező.

Míg MEDGYESI kerámiái a tűz által nyerik el végleges alakjukat, GERSTEN-

KORN fából készült munkái számára ugyanez az elem közvetlen veszélyt jelent.

A tűz az egyik esetben létrehoz, megszilárdít és tartósít, a másikban elpusztít, el-

emészt és hamuvá változtat. A két alkotói gyakorlat találkozásában a prométheuszi

tűz kettős természete különösen érzékletessé válik.

A művészek munkái között kibontakozó párbeszéd nem egyszerűen az organi-

kus és az ipari, a kerámia és a fa, a törékenység és a stabilitás ellentétére épül. Köl-

csönös jelenlétük közös kérdéseket fogalmaz meg: miként viszonyulhat az ember

ahhoz a hatalomhoz, amelyet Prométheusz ajándéka révén megszerzett? A tűz bir-

toklása feljogosítja-e arra, hogy korlátlanul átalakítsa környezetét, vagy éppen arra

kötelezi, hogy felelősséget vállaljon beavatkozásainak következményeiért?

Ahogy azt MEDGYESI Rudolf és GERSTENKORN Kelemen művei számunkra

feltárják, Prométheusz története nem pusztán egy távoli mitológiai múlt elbeszélé-

se. A titán láncai ma is átszövik azokat a rendszereket, amelyeket saját felszabadí-

tásunk érdekében hoztunk létre, majd amelyeknek idővel magunk rendeltül

alá – önmagunkat. A „tűz” továbbra is ég: műhelyekben, gyárakban, elektromos há-

lózatokban, képernyőkön és adatközpontokban. A kérdés már nem az, hogy képe-

sek vagyunk-e használni, hanem az, hogy képesek vagyunk-e felelősséget vállalni

azért, amit a segítségével létrehozunk.

Kázsmér Máté